Activitati

2011. szeptember 12-én - egy hosszú út után, - megérkeztünk a hétnapos tapasztalatcserénk színhelyére. Egy érdekes épület elé értünk, ami teljesen más volt, mint amit én elképzeltem. Óriási , sok-sok ablakkal, teljesen más mint amit itthon, Romániában láthatunk. Egy épület, ami idosek és mozgássérültek számára lett berendezve: több, mint 43 egy-, illetve kétágyas szoba, lakosztály, idosek és mozgássérültek igényeit kielégíto fürdoszobák, kápolna, olvasószoba, sport-terem, játékterem, felvonó, rendezett kert, ahol a bentlakók örülhetnek a természet szépségeinek. De ami a legmeghatóbb volt számomra, az a haldoklók számára berendezett szoba volt. Egy elkülönített rész, ahol az életük végéhez érok csendesen és Isten-közelségben léphetik át a halál küszöbét. Nagyszeru elgondolás volt ez, ha visszagondolok erre a szobára, most is könnyezni kezdek. Már nem fájdalom-könnyek, hanem örömkönnyek, hogy valaki erre is gondolt: széppé és könnyuvé tenni az elmúlást.

Továbbá elmesélem, milyen is volt az elso napunk ebben az öregek otthonában, nem csak az alkalmazottak, de a bentlakók körében is.

Elso nap megismerkedtünk a dolgozókkal, majd az öltözobe vezettek minket, ahol felvettük az egyenruhánkat, majd munkához láttunk. Senki sem vesztegette az idot, mint idehaza, ahol elobb a kávézgatásnak, a beszélgetésnek van helye, és csak azután következik a munka. Egy román asszonyka mellé osztottak be, akitol bátran kérdezosködhettem, - kérdésem pedig sok volt. Minden gondozónak jutott egy folyosó. Én is elindultam kísérommel, hogy munkához lássunk. A reggeli tevékenység magában foglalta a tisztálkodást, hidratálást, öltöztetést, a szobák kitakarítását, valamint a bentlakók, az idosek elkísérését az ebédlobe, ahol elfogyaszthatták reggelijüket.

Új módszereket és technikákat ismerhettem meg: hogyan lehet megfordítani egy deréktol lefelé béna embert anélkül, hogy megsebesítsük. Hogyan lehet megmosdatni egy beteget anélkül, hogy az ágyat nedvessé tegyük, vagy a beteget kínozzuk. Hogy lehet öltöztetni-vetkoztetni anélkül, hogy kellemetlen legyen mind a beteg, mind az ápoló számára.Láthattam, milyen is az, amikor a betegeket egy speciális emelovel - csak távírányító segítségével- helyezik ágyból tolókocsiba, vagy a speciális fürdokádba, és onnan vissza az ágyba. Megtanultam, hogy lehet helyesen és könnyen felhúzni a gyógyharisnyát és még sok egyebet, ami nálunk, Romániában nagyon ritka. Például ott az idosek számára nincs szabadságkorlátozás, aki járni tud, elmehet vásárolni, fodrászhoz vagy éppen sétálni, nem kell senkitol külön engedélyt kérnie erre. Valójában mindannyian egy házban élnek nagycsaládként, szeretetben, békességben. Mindenkinek külön szobája van virágos erkéllyel, az ablakból gyönyöru a kilátás. A szobákban mindenkinek televíziója, sot külön hívószámmal rendelkezo vezetékes telefonja van. Ami mégis a legfontosabb, minden szobában, fürdoszobában, folyosón lépten-nyomon, gyorssegély-hívó gombokat lehet látni. Sürgosség esetén a bentlakó megnyomja a gombot, az ápolóknak pedig egy speciális telefonkészüléken megjelenik a hívó szobaszáma, és azonnal siet segítséget nyújtani. Kötelezoen ez nem vehet igénybe több mint 2-3 percet, 5 perces késés esetén az alkalmazott felelosségrevonása következik, magyarázattal tartozik feljebbvalói elott. Biztosítani szeretném Önöket, hogy az idosek ellátása maximális, az élelem boséges és laktató, a hidratálásukról is gondoskodnak. Ha valaki elutasítja az élelmet, annak infuzió formájában juttatják szervezetébe a szükséges anyagokat. Szeretettel veszik körül, és odaadással ápolják oket. Óriási a különbség a németországi és a hazai idosek otthona között: itthon meggondoljuk, hogy szüleinket, nagyszüleinket elvigyük-e egy ilyen intézetbe, ha igen, szívtelennek tunünk az ismerosök körében, és restelljük, arra gondolva, mit rólunk a világ véleménye. Németországban és sok más országban ez természetes, sot dicséretes dolog . A család nem tud olyan életkörülményeket, odafigyelést, gondozást biztosítani az erre szoruló idoseknek, mint egy erre szakosodott intézmény.

Voltak olyan pillanatok is, amikor elszorult a torkom, látva a sok-sok odafigyelést, kedvességet, szeretetet, amit a németországi bentlakók kaptak, eszembe jutottak a hazai viszonyok. Vajon lesz-e valaha Romániában is egy olyan intézet, ahol kello gondozásban részesüljenek a rászorulók, ne legyenek kitéve a nemtörodömségnek, a szívtelenségnek, ahol megkapják a nekik kijáró tiszteletet, szeretetet, mert ok igazi HÖSÖK.

Végül szívembe zártam az idoseket és remélem, hogy egyszer nálunk is megváltoznak az értékrendek, több figyelmet fordítunk az itthon élo idosökre. Talán azért is, mert ok megérdemelnek minden tiszteletet, mert ha nem is termelok már, de életüket a munka szolgálatában töltötték el és harcoltak a hazáért. Nem érdemlik meg a durvaságot, a magukrahagyatottságot, az egyedüllétet, fenyegetéseket, nyugdíjcsökkentést, stb.

Ez az utazás és tapasztalatcsere nagy hatással volt rám, és azt hiszem mindannyiunkra, akik Romániában élünk. Láttuk, milyen körülmények között élnek itthon és hogyan élnek más országokban , ez elgondolkoztat minket: vajon a jövoben lesznek-e nálunk is olyan emberek, akik szívében ott él a segíteniakarás, „LÉLEK AZ IDÖSEKÉRT".